És persze azt is, hogy nem vagyok normális, mi a fenének kellett még kutya is, nincs elég bajunk??? Ez csúnyán hangzik, de így éreztem. Ugyanis főleg azért lett kutyánk, mert megnéztük a Thomas után című filmet, amiben egy autista kisfiúra nagyon jó hatással volt az, hogy lett egy kutyája. A mi lányunk is autista, így arra jutottunk, hogy nem ártana megpróbálni, hátha kicsit kirángatná a csigaházából.
Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy minden kezdet nehéz, ugyanis mivel kölyök kutya, nagyon játékos, és ami zavarta a kisasszonyt: ugrálós volt. Ő a simogatástól, öleléstől is gyakran elhúzódik, most meg jött egy kis jószág, aki nem hagyta békén, követte és mindenhol ugrált rá. Az első este még tetszett neki, de másnap reggel már félelmet láttam a szemeiben. :( Nagyon rossz volt ezzel szembesülni, ugyanis ekkor esett le, hogy oké, hogy jó hatással is lehet rá, de mi van, ha nem? Hova teszem a kutyát? Nem igazán vagyok jó véleménnyel az olyan emberekről, akik örökbefogadnak egy kölyköt, majd visszaviszik a menhelyre, mert bizony egy baba kutya nem csak abból áll, hogy jaj, de cuki, hanem bizony meló is van velük, rengeteg mindenre meg kell őket tanítani, csak ezt sokan nem gondolják át. 1 évet dolgoztam menhelyen, és nem egyszer hozták vissza olyan indokkal az ebet, hogy ugrál. o.O Mindezt 1-2 nap elteltével, még időt sem adtak neki, hogy esetleg nem -e megtanulja, hogy nem szabad. Na, én nem szerettem volna ilyen lenni, de mikor láttam a félelmet a kislányom szemében, akkor átfutott az agyamon.
Arra fel voltam készülve, hogy egy darabig pisi-kakit fogok mindenhonnan szedegetni, az nem zavart vagy legalábbis nem lepődtem meg. De ez az ugrálás sokszor engem is zavart, olyan volt kezem-lábam, mint a Titkárnő című film női főszereplője, mikor pengével vagdosta magát... Nagyon vártam, hogy leszokjon róla, szerencsére tanulékony, okos kisállat, pár napon belül rájött, hogy nem ildomos ugrálni. Nem mondom, hogy azóta nem fordul elő, de végre nem egy pattogó labdához hasonlít és nem kerget az őrületbe bennünket. :) És azóta a gyerkőcünk sem fél tőle. Persze ehhez az kellett, hogy az első napokban állandóan a nyomukban voltam, és amint ugrásra készült az eb, közöltem vele, hogy ez csúnya dolog, nem kéne.
Az is volt a szerencsénk, hogy a lányunknak tetszett, ha ugatott (még most is tetszik, de az az érdekes, hogy az utcán, ha ugatást hallott, akkor félt). Az első napokban aztán ez a kis lükepék kutya elkezdte ugatva megtámadni a seprűt, miközben takarítottunk és ezen akkorákat kacagott a kisasszony, hogy öröm volt hallgatni. Majd a nyüszítése is tetszett neki. Eleinte többször előfordult, hogy be volt zárva a konyhába vagy épp ki volt csukva, ha ettünk, hogy ne ugráljon. És ilyenkor persze nyüszítve méltatlankodott és ezeken is jót nevetett a kislány és így szépen, idővel megszokták egymást, olyannyira, hogy sokszor a csemetém befekszik mellé. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése